A publikáció nem kevesebbet állít, minthogy a tudományos kutatás nem elég ahhoz, hogy hatékony és etikus javaslatokat fogalmazzon meg az emberiség jóllétét biztosító természeti erőforrások védelme, felhasználása kapcsán. A tudósok más világnézetből, más kulturális szemüvegen át látják a világot, mint azok, akik a világ kevésbé urbanizált részein, az elődeiktől örökölt, évszázados tudás alapján még ma is viszonylag „hagyományos” módon művelik a tájat, legeltetik a Hortobágyon vagy a szavannákon a jószágaikat vagy halásznak egy kis horvát vagy indonéz szigeten. Méghozzá azért, mert ebből élnek. Ezt a tudást hagyományos ökológiai tudásnak hívjuk.

A cikk a tudomány és a hagyományos tudásrendszerek összefogását sürgeti, méghozzá újfajta módon. Korábban a hagyományos ökológiai tudást gyakran úgy vették figyelembe a tudósok, hogy a helyi emberek tudását tulajdonképpen átkódolták a tudomány logikájába. Így azonban sok ökológiai és kulturális tartalom elveszett.

A most megjelent cikk azt javasolja, hogy használjunk különböző „szemüveget”, perspektívát, amikor az ember természettel való együttműködését vizsgáljuk. A tudomány a saját adatait a saját logikájával, míg a hagyományos tudás hordozói az ő tudásukat az ő saját logikájuk szerint tehessék be a közös tudásba. Szerencsére már egyre több módszert fejlesztettek ki arra, hogy azután e két tudásanyagot közös lépésekké lehessen formálni.

Nagy szükségünk van erre a közös tudásalkotásra például az olyan összetett kérdések kapcsán, mint a hagyományos legeltetés. Hazánkban több százezer hektáron folyik olyan legeltető gazdálkodás, ami gazdasági haszna mellett elengedhetetlen bizonyos természeti értékeink megőrzéséhez. Csakhogy a pásztorok azt mondják, hogy „mi a jószág száján át látjuk a növényeket”. A természetvédők pedig például a ritka fajok, illetve az élővilág sokféleségének szemüvegén át. A két tudásrendszer másképp lát, és a látottat máshogy értékeli. A jó kompromisszumokhoz közös gondolkodásra van szükség.

Molnár Zsolt kutatócsoportja hazánkban, Erdélyben, a Szerémségben és Mongóliában vizsgálja pásztorok és gazdálkodók hagyományos gazdálkodását, ill. azt az ökológiai tudást, amire ez a gazdálkodás alapoz. Mint hangsúlyozza, ez a tudás ugyan régi, de nem elavult. A modern világunkban számos esetben ez a több száz éves tudás az egyik alapja a globális változásokhoz való alkalmazkodásnak. Ilyen a természetvédelmi kezelés, a biogazdálkodás vagy a környezeti nevelés.

Arra még nem volt példa, hogy egy tudósokat tömörítő világszervezet az emberiség tudásrendszereinek szintézisét tűzze ki céljául. Az IPBES (az ENSZ hátterű, biológiai sokféleség megőrzésével foglalkozó kormányközi szervezet) tehát új utakat tör a tudásszintézisben, hogy minél jobban megalapozza a fenntartható fejlődéshez szükséges döntéseket.

Báldi András, az MTA Ökológiai Kutatóközont főigazgatója hangsúlyozza, hogy az IPBES-ben a magyar kutatóknak, ezen belül is az MTA Ökológiai Kutatóközpont munkatársainak kiemelt szerepe van, hiszen széles hazai részvétel valósul meg a társadalom-, élet- és természettudományok szakértői részéről egyaránt. Az IPBES legtöbb szakértői bizottságában, illetve vezetői paneljében is dolgoznak hazai kollégák. Mindezt az NKFI Hivatal támogatása teszi lehetővé.