Az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény egykori intézeti ápoltak – köztük képzőművészek – és a Lipótmezőn élő, valamint dolgozó elmeorvosok munkáin keresztül nyújt betekintést két magyarországi elmegyógyintézet (Angyalföld és Lipótmező) 20. századi történetébe.
"A művek alkotóinak többsége nem volt vizuálisan képzett, ugyanakkor számos hivatásos képzőművész is volt a páciensek között. A gyűjteményben kiemelt helyet foglalnak el a neves festők alkotásai, hiszen az intézet volt életük utolsó állomása; a betegtársakról készített portrék és az intézeti életképeket megörökítő képeik dokumentumként is páratlanok. A második világháborúig a gyógyszeres kezelés kezdetleges volt, a terápia leginkább a pszichiátriai betegek intézeti elkülönítésére, nyugtatásukra és az intézeti keretek közti foglalkoztatásukra korlátozódott" – mondta Perenyei Monika művészettörténész, az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény kurátora az mta.hu-nak.
A bezártságban élő páciensek egy része megörökítette gyötrő látomásait, környezetét, esetenként szarkasztikusan reflektált is a kezelés és az ellátás színvonalára.
Többen (feltehetően orvosi útmutatással) ismert és publikált képek másolását végezték. Az 1970-es évektől datálható munkák már a kreatív terápiás foglalkoztatások és műhelyek alakulásának intézeti történetébe illeszthetők.
Marsbéli tájképek a négy fal közül
A gyűjtemény olyan jeles festőművészek alkotásainak ad helyet, mint Zórád Géza (1880–1960), aki tájképeket és portrékat festett. Láthatók benne még Áronson Gábor (1914–1990) látomásos akvarelljei, és Nemes-Lampérth József (1891–1924) egy tusrajza is gazdagítja a gyűjteményt. Eredetileg itt őrzött négy képéből három – köztük a gyűjteményalapító, Selig Árpád portréja – feltehetően a háborús években elveszett. Lipótmezőn töltötte élete utolsó kilenc évét Gulácsy Lajos (1882–1932) is, de már nem volt olyan állapotban, hogy alkotni tudjon, bár rendszeresen kért festéket és ceruzát. Évtizedekig volt az angyalföldi intézet lakója Bártfai József (1865–1937) meteorológus, csillagász, aki 1891-ben ment Münchenbe festészetet tanulni. Egy év után betegsége hazatérésre kényszerítette, élete végéig ápolásra szorult. Az orvosi közlések (publikációk) szerint rajzai „marsbéli tájak”, ahol maga is megfordult.
Mozaikok a magyar művészet- és irodalomtörténetből
A magát egy festményén „der Ungarische Van Gogh”-ként szignáló Pál István (1888–1939) képei közül a legtöbbet, 18-at az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményében őrzik. A festőművészről kevés adat állt rendelkezésre (ezeket Plesznivy Edit művészettörténész publikálta), míg Szilágyi Judit irodalomtörténész Füst Milán kéziratos hagyatékának újbóli átvizsgálása során fel nem fedezte Pál István és családtagjai 1911 és 1942 között íródott leveleit. Ezek nem csupán egy harmincéves barátságot dokumentálnak, de új megvilágításba helyezik Füst Milán személyiségét és új információkkal egészítik ki Pál István töredékesen ismert életútját is. A kettőjük kapcsolatát, barátságát dokumentáló kiállítás szeptemberben nyílik az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény és a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezésében.
A „csejtei szörnytől” a „nemzetvezetőig”
A Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény kézirattárában olyan kuriózumok is megtalálhatók, mint a 16. század hírhedt alakja, a „csejtei szörny”, vagyis Báthori Erzsébet perének latin nyelvű jegyzőkönyve (másolatban). A kutatók rendelkezésére állnak az intézeti orvosok által készített listák és bibliográfiák „művészet és őrület” témakörben, amely a két háború közti években is jelen volt a pszichiátriai diskurzusban. De a gyűjteményben őrzik a „nemzetvezető” Szálasi Ferenc elmeállapotáról szóló 1939-es elmeorvosi szakvéleményt is.
Páratlan dokumentum az intézeti ápoltak segítségével (a foglalkoztatásokon ők vágták ki és ragasztották albumokba a vonatkozó cikkeket) végzett „elmeügyi” sajtófigyelés (1931–1939). Ennek keretében az elmeorvosok a publicisztikától a bulvárig szinte minden olyan anyagot összegyűjtöttek, amelynek valamiképp köze volt az őrülethez (legyen az szerelmi és vallási téboly, gyilkosság vagy hírhedt merénylet), illetve a pszichiátriához, azon belül az intézeti élethez. Külön albumban látható például a biatorbágyi viaduktot 1931-ben felrobbantó Matuska Szilveszter perének teljes sajtóanyaga, mivel a merénylet elkövetője a bírósági tárgyaláson őrültnek tettette magát. A gyűjtemény több cikke foglalkozott László László szélhámossal, aki a korabeli tudósítások szerint hipnózissal követett el betöréseket: erős „szemszuggesztióval” tartotta hatása alatt a cselédlányokat, akik „ijesztő nézésétől” valósággal „trancc-állapotba” estek, így a gazember szemük láttára háborítatlanul foszthatta ki gazdáik lakását.
A pszichiátriai betegek e gyűjteményben található képzőművészeti alkotásait az 1910-es években Epstein László, az angyalföldi intézet elmeorvosa és Selig Árpád, lipótmezői másodorvos kezdte el gyűjteni. Selig Árpád 1929-ben bekövetkezett halála után (1925-től volt az angyalföldi intézet igazgató főorvosa) a megkezdett munkát Zsakó István és Joó János elmeorvos folytatta. A hivatalosan 1931-től látogatható „elmeügyi múzeum” 1936-ig Angyalföldön, majd az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) 2007-es felszámolásáig a Lipótmezőn működött. A körülbelül 1200 grafikát és festményt számláló gyűjtemény, valamint a fotóanyag, a sajtógyűjtés és az intézettörténeti dokumentumok 2008-ban kerültek az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet (jelenleg MTA BTK Művészettörténeti Intézet) gondozásába.
Kiállítás Párizsban
Perenyei Monika elmondta, hogy miután a gyűjtemény kikerült a kórházi környezetből (lásd a fenti keretes írásban), újra kellett gondolni működtetésének koncepcióját, aminek nyomán változhat a pszichiátriai művészet és a társadalmi nyilvánosság viszonya is.
„Kórházi környezetben alapvetően a páciensek munkái, illetve a vizualitás és a pszichiátriai diagnózisok összefüggésének kérdései vannak a figyelem előterében. A történeti kutatásokat inspiráló archívumi működésben a kutatói tekintet az orvosok munkájára, az intézeti alkalmazottak gyűjteményező gyakorlatának megismerésére is kiterjed. Nem utolsósorban lehetőséget teremt arra, hogy az intézetek és a téboly történetéhez mintegy nagyobb távolságból, kultúr- és társadalomtörténeti szempontból közelítsünk" - mondta Perenyei Monika.
A gyűjteménnyel foglalkozó szakemberek széles körű kooperációt alakítottak ki más múzeumokban dolgozó társadalom- és irodalomtörténészekkel, szociológusokkal, művészetterapeutákkal, kisebbségkutatókkal. A megváltozott koncepciónak köszönhetően jött létre az együttműködés a Francia Orvostudományi Akadémia könyvtárával is. Az intézmény két olyan könyvritkaságot kölcsönzött a párizsi kiállításhoz, amelyet annak idején a lipótmezői orvosok is használtak. Az egyik Jean-Martin Charcot és Paul RicherLes démoniaques dans l’art (Démoni a művészetben) című művének 1887-es kiadása, a másik Eugen Holländer 1905-ös kiadású Karikatur und Satire in der Medizin (Karikatúra és szatíra az orvostudományban) című munkája.
„Az »Azíliumok ideje« címmel megrendezett párizsi kiállítás keretében, amely hatvan tárgyi emlék segítségével kalauzol el a magyarországi Sárga Házak világába, sikerült bemutatni, hogy a magyar pszichiáterek szakmailag felkészült és tájékozott orvosok voltak, akik forgatták a nemzetközi szakirodalmat. Ugyanakkor megkésett és reformokra szoruló intézményi, valamint kirekesztő, magukat az elmeorvosokat is stigmatizáló társadalmi keretek között kellett tudásukat kamatoztatni. Éppen ez utóbbi hátrányok leküzdésének, érdekeik érvényesítésének is eredménye, hogy 1931-ben megnyílt az elmeügyi múzeum. A gyűjteményben felhalmozott vizuális és textuális dokumentumok páratlan forrásai a magyar elmeügy történetének” – mondta Perenyei Monika.
Mindig nagy kihívás volt "dilidokinak" lenni
A kutató szerint a pszichiátriatörténet alapján nemcsak a betegekről, hanem a velük foglalkozó elmegyógyászokról is többet tudhatunk meg.
Például azt, hogy az elmebetegekkel szembeni társadalmi előítéletek a pszichiáterek helyzetét is meghatározták, akik az orvosi hierarchia legalján helyezkedtek el.
„A pszichiátereket a köznyelvben még napjainkban is gyakran »dilidoki«-ként emlegetik. Minden időben speciális missziót, feladatvállalást jelentett az elmegyógyászi hivatás, amely egészen különleges lelki habitust kíván. Hollós István (1872–1957), aki az első világháború után volt a lipótmezői intézet osztályvezető főorvosa, s ahonnan származása miatt 1927-ben távozni kényszerült, Búcsúm a Sárga Háztól című könyvében úgy fogalmazott, hogy míg a beteg meggyógyulhat, az orvos soha. Az orvos vagy belehal, vagy sohasem volt a Sárga Ház lakója” – mondta a művészettörténész. Az elmebetegekkel szembeni társadalmi előítéletek a pszichiáterek helyzetét is meghatározták, akik az orvosi hierarchia legalján helyezkedtek el. Oláh Gusztáv (1857–1944) visszaemlékezéseiből tudható, hogy még a századfordulón is „bolond doktor”-nak hívták azokat az orvosokat, akik vállalták, hogy az elmegyógyintézetekben éljenek.
Ez a társadalmi kirekesztettség motiválhatta az angyalföldi intézet pszichiátereit egy olyan múzeum létrehozására, amelyben nemcsak a páciensek munkái, hanem az elmekórtani kutatások dokumentumai, orvosi bibliográfiák, pszichiátriatörténeti adatok is helyet kaptak. Az orvosok számára ez egyfajta érdekérvényesítési lehetőség volt. Zsakó István (1882–1966) írja, hogy minden pszichiátriai intézetben van a páciensek rajzaiból és anatómiai-antropológiai anyagból álló gyűjtemény. Ami másutt nincs meg, az a diszciplína öndokumentációja. Ebbe a munkába kezdtek bele a múzeum 1931-es megalapításakor az angyalföldi intézet orvosai.
A társadalmi diskurzus mint misszió
„Azt szeretnénk, ha e páratlan gyűjteményre nem csupán mint kuriózumra tekintenének. Magyarországon kibeszéletlen, feltáratlan a téboly társadalom- és kultúrtörténete. Az elmebetegektől, a pszichiátriai kezeltektől nagyon idegenkedtek még a családtagjaik is, és ez a félelem ma is él. Változatlanul háttérbe szorul a pszichiátriai ellátás, elhallgatott téma a pszichiátriai problémák kezelése. Önmagáért beszél, hogy alig látunk különbséget, amikor összehasonlítjuk az 1930-as években készített felvételeken látható elmeosztályi enteriőröket a negyven-ötven évvel későbbi fotókkal, amelyek málló vakolatú kórtermekről, szegényes felszereltségről árulkodnak. Felvetődik a kérdés: mennyire változtak, fejlődtek az évtizedek alatt a pszichiátriai ellátás körülményei? A mi missziónk egyebek között az is, hogy diskurzust kezdeményezzünk ezekről a kérdésekről” – mondta Perenyei Monika.
