Az utóbbi mintegy 2,5 millió évben bolygónk több ezer éves hideg és meleg időszakokat tapasztalt meg. A jégkorszakok folyamán kontinentális léptékű jégtakarók borították be az északi félteke nagy részét. Ahogy az éghajlat melegedett, eme kolosszális gleccserek visszahúzódtak, fenséges geológiai képződményeket hagyva hátra. A jégtakarók hízása és zsugorodása nagy hatással volt számos élőlény földrajzi elterjedésére és evolúciójára is, azokat is beleértve, amelyek manapság a sarkköri régiókban élnek.

A Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences folyóiratban közzétett új tanulmányban leírnak egy, a Himalájában felfedezett, 3-5 millió éves tibeti rókát (Vulpes qiuzhudingi), amely valószínűsíthetően a ma élő sarki róka (Vulpes lagopus) őse. A lelet alátámasztja ama elméletet, miszerint a sarkvidéki régió mai faunájának evolúciója szorosan kötődik azokhoz az ősökhöz, amelyek elsőként adaptálódtak a Tibeti-fennsík nagy földrajzi magasságban jellemző hideg régióihoz.

A kutatók 2010-ben, a dél-tibeti Zanda-medencében találták meg a kövületeket. A sarki róka mellett gyapjas rinocérosz, egy háromujjú ló (Miohippus), bharal vagy kék juh, csiru avagy tibeti antilop, hópárduc, borz és további 23 emlős maradványai kerültek elő.

A hideghez adaptálódott pleisztocén kori megafauna eredetét általában vagy a sarkvidéki tundrán vagy a hideg égövi sztyeppéken keresik. Ám a csapat új eredményei alternatív forgatókönyvet sugallnak, amelyet „tibeti kivándorlás” hipotézisnek neveztek el.

Azzal érvelnek, hogy a jégkorszaki megafauna – amely Észak-Amerikában felölelte a gyapjas mamutot, a kardfogú tigrist, az óriáslajhárt és más állatokat - bizonyos élőlényei az ősi Tibetben készülhettek fel és tehettek szert olyan adaptációkra, amelyek elősegítették az életet a zord klímafeltételek közepette. Eme tibeti ősök a kutatók szerint így a jégkorszak alatt előzetes adaptációkat fejlesztettek ki a hideg klímához.